körmend címkéhez tartozó bejegyzések

körmendi híradó

kormend

Nyitottam egy külön lapot a Körmendi Híradónak:

https://rozsamelinda.wordpress.com/kormend/

 

Mostantól ide fogom feltenni a teljes újságokat, külön posztokba csak a saját anyagaim kerülnek. 2014 szeptemberétől kezdve elérhetők pdf-ben a megjelent lapszámok, a néhány hiányzót igyekszem pótolni, addig is kellemes böngészést!

 

 

Reklámok

körmendi kocsmák anno

kmdkocs1

Amikor minden este húzta a cigányzenekar

Nem akármilyen élet volt Körmenden száz-kétszáz évvel ezelőtt! Megannyi fogadó, vendéglő és kocsma állta a vendégek rohamát. Szálláshelyből sem volt hiány, főleg, miután beindultak a rendszeres postakocsijáratok, amelyeknél Körmend közlekedési csomópontnak számított. Számos egység mára teljesen eltűnt a föld színéről, de akad pár, ami mai is látazik, sőt, működik.

A hajdanvolt vendéglátóhelyekről a könyvtár olvasótermében bukkantunk egy igen részletes tanulmányra. A Körmendi Figyelő Könyvek 12. számában, 2011-ben jelent meg Farkas József írása A körmendi vendéglátásról, vendégfogadók, kocsmák, kávéházak, szállodák és egyebek címmel. Ezt felhasználva született ez a cikk, ami a Körmendi Híradó 2015. október 2-ai számában jelent meg (a teljes újság elérhető pdf-ben itt).

Ahogy Farkas József írja a bevezetőben, „Körmend történetének, ha nem is nélkülözhetetlen, de szerves része volt egykor és ma is az érkező idegen hosszabb-rövidebb ideig tartó itt tartása, elhelyezése, ellátása. Ma azt mondanánk, vendégforgalma. Erre a célra egykor is és ma is külön családok vagy szervezetek vállalkoztak és láttak el a város vagy épp az ország számára is fontos feladatokat. (…) a közlekedés még nem volt olyan gyors, nem volt vasút és gépjármű, így az emberek kénytelenek voltak több időt az ilyen helyváltoztatási igényre fordítani, ezzel együtt rászorulni idegen személyek szolgálataira. Így alakult ki aztán maga a vendéglátás.”

A mai Korona étterem a Rákóczi és Hunyadi utcák sarkán a legrégebbi olyan vendéglátóhely, amely ma is áll, és mai is ilyen funkciót lát el. Az épületben már a XIX. században működött fogadó, de még igen szerény formában.

Mai formáját 1860-ban nyerte el az épület, amikor a Batthyányak átépíttették: a földszinten egy nagy étterem és egy kávéház kapott helyet, az emeleten pedig szállodaszobákat alakítottak ki. A kávéház feletti részre került egy színházterem, amelyben vándortársulatok és helyi műkedvelő színjátszók egyaránt tartottak előadásokat. Persze, mai szemmel nézve még ebben a korszakban sem volt túl fényes hely a Korona: pottyantós árnyékszékek, fürdőszoba helyett mosdótálak álltak a vendégek rendelkezésére.

kmdkocs2A kiegyezés után igen forgalmas hely lett a fogadó, előtte volt a postakocsik megállóhelye. A bérlők gyakorta cserélték egymást, és mindenki újítani akart, volt, aki kuglipályát épített az udvarra, és volt, aki önálló gázfejlesztőt, hogy a gázvilágítással nyűgözhesse le a petróleumlámpák fényéhez szokott szemeket. (Nem sokkal később aztán Körmendre is megérkezett a villanyvilágítás.)

A Pince borozó, régen Lloyd kávéház története is több száz évre nyúlik vissza. A XVII-XVIII. században épült uradalmi kocsmának a régi zsúptetős épület, ami 1820-ban leégett. Ami megmaradt, azt az alatta levő pincével együtt a hercegség eladta. Az új tulajdonos egy Pressburger nevű kereskedő lett. Az ő idejében alakították ki a kávéházat, Júlia nevű lánya vezette elsőként, és hamar népszerű hely lett Körmenden. A századforduló környékén számos újdonsággal rukkoltak elő az aktuális kávéházasok itt: volt mozi, liliputi társulat, vak zenekar, állítólag örömlányok is.

A ház alatti hatalmas pincét italraktárnak használták mindig is. A második világháború végén érkező oroszoknak is egyik első dolguk lett volna, hogy kifosszák a készletet. Nem jártak sikerrel. Farkas József tanulmányát idézve, „megelőzték őket a németek és a jó körmendiek”.

A Halászcsárda története körülbelül kétszáz éve kezdődött. A XIX. század első harmadában vette meg a telket egy körmendi építész, bizonyos Leithner úr, hogy vendéglőt építsen ide. Ez nem sokkal azt követően történt, hogy az addig itt álló vámház leégett. Ekkor már állt a híd, és főleg vásárnapokon jó forgalmat lehetett bonyolítani az asztaloknál is.

Az állami üzemeltetés korszakában is meg tudta tartani a színvonalat a Halászcsárda (avagy Gangesz). Hosszú ideig a vendéglős családból származó Stojcsics Sándor volt a vezetője, akinek magával hozott tapasztalata biztosította a minőséget. „Ehhez járult hozzá az akkor még halbő Rába is”, jegyzi meg a tanulmány szerzője, „ahonnan sok nagyméretű halat fogtak ki és erre vevő volt a csárda. Az a kor szokása volt, hogy amikor egy nagyobb harcsát (főleg ez jelentette a nagy fogást) vásároltak meg a szerencsés horgásztól, körbetelefonálták a jobb vendégeket a halvacsora lehetőségével. Hát ez majdnem békebeli módszert jelentett a szocialista időben is. Hiába, jó vezetp tudja, hogyan kell a vendéget megfogni. Volt is a boltnak forgalma, sőt, egy törzsközönsége is, akik így is nevezték magukat, hogy a Gangesz-fiúk.”

Ha már csárda: a Berki sem mai gyerek, az 1800-as évek végén Utólsó-garas néven volt ismert. Vásárokba igyekvők és vadászgató úri társaságok körében igen kedvelt hely volt. Ez az épület sem úszta meg a tüzet: 1911-ben gyulladt ki a zsúptető, de még idejében eloltották, így a tetőn kívül mást nem ért kár. Azért utána inkább már cseréppel fedték le a csárdát.

kmd_kocsmavilag_annoA legrégebbi körmendi vendéglőt hiába keresnénk ma vendéglátós címtárakban. A Sörházról van szó, amelynek helyén ma a Kölcsey Általános Iskola működik. Egy funkcióját vesztett, hajdani erődítményt átalakítva a Batthyány család uradalmi szesz- és serfőzdéje működött itt. Ez a tevékenység már a távolabbi értékesítéssel is jó bevételt hozott, de még inkább fellendült a forgalom, amikor a helybeni fogyasztásra is lehetőség nyílt. Ez a XVIII. század közepén történt, újabb épületrészt húztak fel, és megnyílt a Sörház, ami abban az időben a legnagyobb kocsma volt Körmenden.

Száz évvel később már arról szóltak a híradások, hogy egymást követték itt a különféle bálok, ünnepségek és mulatságok – olykor bizony verekedéssel ért véget néhány korabeli buli, a huszárok össze-összekülönböztek a helyi fiatalsággal. Az 1800-as évek végére nagyon lepusztulttá vált a hely, és mivel ezzel egy időben merült fel a városvezetésben egy új iskola építésének ötlete, egy másik vendéglő, a Rózsa tulajdonosa, Hacker János vette át a bérletet, némi spekulációs célzattal. Bejött neki, a hercegség eladta a telket mindenestül a városnak, Hacker pedig megkapta a kárpótlást, az épületet meg lebontották, hogy helyén megépülhessen a polgári iskola.

Ez a fentebb említett Rózsa sem áll már ma. A Rákóczi és a Kossuth Lajos utca kereszteződésében működött egykor, de akkor mág az utca nyomvonala is más volt. Földszintes, magastetős épület volt, mindkét utcából volt nagy kapuszínes bejárata. A Rózsa sem csak egyszerű étezde volt, nagy rendezvényteremmel, szállodai szobákkal is rendelkezett. Volt istálló, kocsiszín, kerthelyiség, kétpályás kuglizó. Hacker János 1890-ben nyitotta meg, és ő maga üzemeltette 23 esztendőn keresztül.

Nagy élet volt itt a XX. század elején. A városba látogató vándormozisok sikerén felbuzdulva Hacker saját moziberendezést vásárolt, amivel előbb a vendéglőben vetített, majd 1912-ben felépítette mellette az Uránia filmszínházat, amelynek még a hercegi család is csodájára járt. A tulaj ekkor bérbe adta a Rózsát, majd tíz évvel később visszatért, és maga vezette ismét, egészen 1931-ig, amikor visszavonult.

A pinkamindszenti Gáspár Sándor személyében érkezett az új tulajdonos, tőle vették el 1945-ben. (Német származása miatt kitelepítésre is ítélték.) Kellett az épület az új uraknak: ez lett akkor a kommunista pártház. Aztán mikor átépítették a Rákóczi utcát, az egészet lebontották.

Kocsma volt egykor a mai rendőrkapitányság helyén is, mégpedig a Turul. A földszintes épület homlokzatán széttárt szárnyú, műkőből készült turulmadár ült. A Turulnak nem voltak kiadó szobái, úgy ítélték meg, hogy túl közel van a Koronához, nem éri meg a beruházást. Kerthelyiségében nyáron minden este húzta a cigányzenekar, a vendégek betonozott tánctéren rophatták. Az egység hamar népszerű lett 1911-es megnyitását követően, köszönhetően mindezeknek, illetve kifogástalan konyhájának és borának. Miután 1936-ban az Amerikából hazatért Péter István tulajdonába került a vendéglő, ide helyezte székhelyét a körmendi vadásztársaság, és igényeiknek megfelelően nagyszerű vadételekkel bővült az étlap, ami jelentősen megdobta a forgalmat.

Akad még nagyvad a palettán: az 1900-as évek elején a Kárner család (régóta vendéglősök) épített egy vendéglőt a mai Mátyás király, akkor Kép utca és a Fő utca sarkán. Ez a hely is hamar népszerűvé vált, de jó bornak is kell a cégér jelszóval, Oroszlánnak keresztelték el, és megrendelték a cégtéblát is, oroszlánnal. A festés történetét is megírta Farkas József: „A kor nagy mókamestere, Bisitz festő készítette a reklámot, s megkérdezte a tulajdonostól, hogy lánccal vagy lánc nélkül kéri-e a festményt. Aki aztán a lánc nélkülit választotta, lévén az sokkal olcsóbb. Viszont az első nagy zápor a cégtábláról lemosta az oroszlánt, ami miatt a megrendelő reklamált, amire az volt a mester válasza, hogy ha lánc nélkül kérte az oroszlánt, hát ne csodálkozzon azon, ha az megszökött!” Bisitz persze megfestette újra. A kocsmát már rég lebontották, de az anekdota fennmaradt…

Róza varroda fedőnévvel működött több évtizeden keresztül a bordélyház a Bástya utca nyugati végén. Bár a környékbeliek folyamatosan tiltakoztak a városnál a kupleráj működése ellen, valahogy a hatóságok szemet hunytak az állandó panaszkodás felett. Talán az illetékesek is a vendágkörhöz tartoztak, ki tudja? És a panaszkodás hagyján, de hivatalosan tényleg varrodaként volt nyilvántartva. 30 évnyi viaskodás után záratták be a piros lámpás házat végül, az 1920-es évek elején.

Könnyű erkölcsű hölgyek persze máshol és más korszakban is akadtak a körmendi éjszakában. Ott volt például Kardos György vendéglője, amelyet az 1930-as évek végén épített a Deáf Ferenc utcában, és a Magyar Csárda nevet viselte. 39-ben Tirol-kert néven megnyitotta mellé a kerthelyiséget is. Kardos a háborús évek alatt merész újítást vezetett be: az élőzenét nem csak a hagyományos cigányzenekar szolgáltatta, de szerződtetett egy jazzbandát is. Hát ennek az együttesnek a dobosa egy „hölgy” volt, aki a műsor befejeztével a megfelelő díjazás ellenében egyéb szolgáltatásokkal is állt a férfi vendégek rendelkezésére…

A kommunista időkben aztán a Kardos család elhagyta Körmendet, a vendéglőben előbb orosz tisztek rendezkedtek be, majd bérlakásokat alakítottak ki.

dr. beck

beck-2015-11-27

Nem válaszaink vannak, hanem kérdéseink – beszélgetés dr. Beck Zoltánnal

megjelenés: Körmendi Híradó, 2015. nov. 27. (itt a teljes lap pdf-ben)

Beck Zolival még a nyáron beszélgettünk, ezúttal nem a zenéről, hanem tudományos munkájáról. Az apropót az adta, hogy épp az alterábás 30Y-koncert előtt pár nappal tartott egy előadást az osztrák-magyar nyári egyetem hallgatóinak (akik természetesen a fesztiválon is ott voltak).

– Ez a kapcsolat viszonylag régi, először két éve tartottam előadásta bécsi egyetemen, majd a rá következő félévben egy teljes kurzust is. A szombathelyi nyári egyetemet szervező Csire Márta azzal keresett meg, hogy tartsak egy olyan előadást, amely a kurzustól független, de ösztönzi a diákokat a nyelvek szabad használatára.

Nagyon izgalmas volt, alapvetően képzőművészettel foglalkoztunk. Cigány képzőművészeti alkotásokat elemezgettünk, arra építve, hogy a hallgatóknak miféle intuitív vagy előzetes tudásaik vannak, és abból hogyan tudnak megalkotni egy műértelmezést. Kreatív kaland volt ez, ahol arra játszottunk, hogy osztrákoknak és magyaroknak közösen kelljen dolgozniuk. Nem húztunk se nyelvi, se kulturális határt.

Az már korábbi tapasztalatom, hogy bárhol, ha Nyugat-Európában tanítottam, mindig az derült ki, hogy tőlünk nyugatra a diákok sokkal aktívabb részesei a kurzusoknak.

– Interaktívabbak az előadások?

– Evidensen ki akarják nyilvánítani a véleményüket a hallgatók, és folyamatosan kérdeznek. Amikor Hollandiában tanítottam, hiába kezdtem az évfolyam-előadást, a 10. perctől gyakorlatilag kérdésekre válaszoltam. Magyarországon legfeljebb a végén vannak kérdések. A nyugati hallgatók jóval intenzívebben vannak jelen, ez néha nem jó, néha nagyon jó. Az izgalmas dolog, ha az előadó már az előadása alatt találkozik azokkal kérdésekkel vagy nézőpontokkal, amikhez viszonyulnia kell.

– Mennyire nyomja rá a bélyegét az előadásaidra az, hogy a 30Y énekese vagy?

– A legtöbb esetben teljesen adekvát történet ez. Meghirdetem a kurzusokat, és ha hallgatókat érdekli, akkor jelentkeznek rájuk.

Érdekes szituációk inkább a felvételi eljáráson vannak. Megérkeznek a jelentkezők, ott ülök a bizottságban, ami egészen furcsa élmény a számukra, olyankor kialakulnak vicces szituációk. Mondjuk, már vége a felvételinek, azt mondom, hogy nagyszerű voltál, köszönjük szépen, és az a válasz, hogy csinálhatnánk egy közös képet? Mert nem fogják elhinni, hogy te felvételiztettél…

Jó dolog, hogy az egyetemen nem számít, hogy játszom-e a 30Y-ban vagy sem. A hallgatóknak van annyi öntudatuk, és az egyetemnek szerencsére maradt annyi autonómiája, hogy a hallgatók egyszerűen azt nézik, hogy hány kredit jár a kurzusért, és hogy érdekli-e őket a téma. Ha valamelyik hiányzik, akkor nem veszik fel, teljesen mindegy, ki tartja.

– Pontosan mit tanítasz?

– A romológia tanszéken tanítok, javarészt romológia szakosokat, mellette szabad bölcsészeket.

Amikor megérkezik valaki a maga előzetes tudásaival, azt várja, hogy a kurzuson majd megtud valamit a cigányokról, ami a számára érdekes, talán egzotikus. A diákjaim közt is elég sok a roma származású, következésképp már anélkül, hogy én bármit tennék, minden diák, aki addig nemigen találkozott romákkal, egyszerre mellettük ül az előadáson. Viszonyba kerülnek. Ez már önmagában felborítja azokat az előzetes elképzeléseket.

Aztán a kurzuson azt az egyszerű dolgot tanulják meg, amit Csalog Zsolt leírt 78-ban, hogy a cigányokról egyetlenegy dolgot tudok mondani, hogy a cigányok sokfélék. Pont úgy, mint bárki más. Azaz: nem kap semmilyen információt.

A romológia sokkal inkább szól a nem cigányokról. Arról, hogy a nem cigányok milyen stratégiákat dolgoznak ki arra, hogy a cigányokról beszélni tudjanak. Mi ezeknek a leleplezésével foglalkozunk. Minket az érdekel, hogy ezek a gondolkodási stratégiák hogyan jönnek létre, hogyan lehet nyakon csípni és kifordítani őket, hogyan lehet ráismerni akár a saját magunk rossz stratégiáira.

– Miért kezdtél ezzel foglalkozni, vagy miért pont ezzel kezdtél el foglalkozni tudományos szinten?

– Még a gimnáziumban találkoztam Holdosi-regényekkel, amelyeket nagyon megszerettem. Amikor főiskolás lettem Szombathelyen, megkérdeztem nagyszerű tanáromat, Fűzfa Balázst, hogy ki ez a Holdosi József, nem találok hozzá információkat. Ez még a 90-es években volt, tehát az internet forradalma előtt. Mondta Balázs, hogy hát itt lakik két utcányira! Ismeri jól, ha gondolom, szívesen bemutat. Így kerültem el Holdosihoz, akivel sokat beszélgettünk.

Mindezen keresztül felismertem, hogy a cigány irodalom tematikáját valahogy rossz oldalról olvassuk, vagy úgy olvassuk, hogy nem elég termékeny, nem tudunk vele mit kezdeni. Elhagyunk jelentéseket, amik fontosak. Elkezdtem vele foglalkozni. Láng Guszti bácsival 94-ben az első olyan önképző kör jött létre a szombathelyi főiskolán, ami cigány irodalommal foglalkozott, és arra kaptam engedélyt, hogy vezessem ezt a kört.

Utána a pécsi bölcsészkaron végeztem magyar szakon, aztán ott PhD-ztem, tehát alapvetően irodalomtudománnyal foglalkoztam, de folytonosan foglalkoztatott az az alakzat, amelyik egy hatalmi pozícióból kísérel meg elbeszélni számára alárendelt szituációban létező embereket, közösségeket, világokat. Eljutottam oda, hogy megpróbáljak valamilyen új elméleti keretet létrehozni ehhez az elgondoláshoz. Ehhez találtam partnereket, így lassan megrajzolódik egy közösség, amelyik megkísérli átforgatni a korábbi leíró és homogenizáló akaratot a narratív-kritikai nézőpont felé.

– Látsz arra lehetőséget, hogy erre Magyarországon valóban felfigyeljen valaki?

– Fel kell tárni a társadalom előítélet-rendszereit és a hozzájuk sztereotíp építkezéseket. A közösséget folyamatosan revízió alá kell venni, rá kell kérdezni, nem szabad békén hagyni. Abból a pozícióból, ahol ezt életben hagyjuk, nem lehet viszonyt kiépíteni. Én a társadalommal nem nagyon foglalkozom, azzal persze igen, ahogy a bölcselet általában, hogy milyen gondolkodási stratégiák határoznak meg bennünket. Amivel a tudomány hozzá tud járulni ahhoz, hogy egy nyitottabb társadalomban éljünk, az valószínűleg az, hogy egyfolytában rámutat, rákérdez, zavarba hoz.

Amit alapvetően felejtünk el, az az, hogy – és ilyen tekintetben mindig hangsúlyozom, hogy outsider vagyok – a tudományos diskurzus is csak akkor tud megváltozni élesen, ha megjelennek benne bölcseletileg olyan tudatok, olyan tudományos emberek, akik cigányok-romák. Ők maguk. Egyszerre belülről és kívülről, így reflexív módon képesek viszonyulni ehhez a szituációhoz.

– Mennyire létezik ma ez a réteg?

– Az alárendeltség helyzetéből az tud kimozdulni, aki szót kap. Ez a legfontosabb. Én csak katalizátor lehetek, nem hiszem, hogy én magam át tudok fordítani egy beszédmódot, de azt igen, hogy az átfordítás nem sokat várat magára. A hallgatóink közül vannak, akik elindulnak azon a tudományos pályán, ami már a tudományos beszédmódon változtat.

A bölcseleti tudományok Magyarországon viszonylag alárendelt helyzetben vannak, azt mondják, nem termelnek hasznot. Én azt gondolom, hogy az emberi gondolkodás alapvető elemeit adják, tehát tényleges hasznosságuk van, amely nem kézzel fogható. Hosszú távon ezek alapozzák meg egy társadalom erejét.

Tulajdonképpen ezek miatt van romológia tanszék Pécsett, egyetlenként egész Európában. Van és lesz néhány hallgatónk, akik elvégzik a látszólag sziszifuszi munkát. Szövegeket bogarásznak és értelmeznek, ezekből próbálják letapogatni, hogy hogyan jön létre az a fajta cigány-roma értelmezés, amelyikkel ma egy hatalmi pozícióból bánik egy társadalom. És hol az a pont, ahol ezt meg lehet változtatni, hol lehet létrehozni egy dialógust.

A legfontosabb, hogy a hallgatók maguk is megtapasztalják, hogy nem válaszaink vannak, hanem kérdéseink. Szakadékmélyekre kell rámutatnunk, nem pedig szakadékokat kell betömnünk. Olykor még az is előfordul, hogy ami összevarrva látszik lenni, azt feltépjük, és azt mondjuk, hogy nézzük meg, hogy jó helyen varrtuk-e össze. A lényeg tehát a kérdés, és nem a válasz. Ha kérdéseink vannak, akkor már nagyon jól állunk. Mindig megriadok azoktól az emberektől, akiknek válaszaik vannak.

Tulajdonképpen, ha van ideológiám, akkor ez az. A dalaim is inkább kérdések, mint válaszok. Kétségek, bizonytalanságok, kételyek. A kérdések kimondásához sokkal nagyobb bátorság kell, mint a válaszok kimondásához.